Bartók : A kékszakállú herceg vára
Szegedi Szabadtéri Játékok , 2001 / Judit : Komlósi Ildikó / Rendező : Valló Péter
Cikk fotókkal ( Színház . net , 2001 október , 37 . oldal ) : szinhaz.net/pdf/2001_10.pdf
és egy másik cikk :
"Valló Péter Kékszakállúja sikerre van ítélve, mert az énekesek lenyűgözőek, a rendezés pedig olyan didaktikus, hogy senkinek sem kell feleslegesen törnie a fejét rajta. A színpad “kint" is, “bent" is: a lélekben zajló tragédia egy csábító legénylakás mikrorealista díszletelemei között (bőrdívány, vörösbor, gyertya) játszódik. A két pompás énekes, Polgár László és Komlósi Ildikó – mindketten sokadszor bújnak már ezekbe a szerepekbe – civil, utcai ruhában érkezik, Kékszakállú sötét öltönyben, anyeginesen rezignált, sármos hódítóként, Judit hófehér köpenyben, rózsaszín kisestélyiben, mint egy szerelemi légyottra készülő asszony. Viszonyuk szenvedélyes: ölelkeznek és verekszenek, féltékenykednek, csókolják és terrorizálják egymást. A férfi gyertyát gyújt, italt tölt, a nő ölelésre csábít: nem különleges figurák, ugyanolyanok, mint bármelyik férfi és nő. A zenekar szinte körbeveszi a két szereplőt: nemcsak a zenekari árkot foglalja el, hanem – hasonlóan Kovalik rendezéséhez – jelentős csoportjuk felkerül a színpadra; hét lépcsősoron helyezkednek el, körívben, a színpad hátsó fertályán. Az ajtók feltárulását ezeknek a lépcsősoroknak a megindulása jelképezi, egyre közelebb és közelebb gördülve folyamatosan szűkítik a teret a szerelmespár körül, míg a disszonáns hangzatokkal egyre inkább átszínezett zene körbefogja, szinte megfojtja a szereplőket. Az ötödik ajtó magasból letekintő, diadalmas szerelmespárt mutat, az újra meg újra szétterjedő vért rendre vörös fény szimbolizálja, melyet a hetedik ajtónál – mi más?! – vigasztalanul hideg, kékes fény vált fel. Metafizikai dimenziókat ne várjunk, a hosszan húzódó szerelmi játszmákat végül a szerelmes nő féltékenysége mérgesíti el, aki hirtelen kijózanodik, kibújik a szerelmes ölelésből, megszerzi a férfitól az utolsó kulcsot, és végre szembesül azzal, hogy a vetélytársként rettegett, gyönyörű nők helyett csak holt lidércfényt talál. A férfi ekkor (özvegyi vagy apácáknak való) fátylat borít a megtörten távozó nő fejére, kabátjába burkolózik, és elfújja a gyertyát. Valló meglehetősen egyszerű szimbolikával élő, kissé patetikus rendezésének van egy nagyon fontos pozitívuma, mégpedig az, hogy – az évtizedeken át igen szemérmes interpretációk ellenében – egyértelművé teszi a két embert összekötő erő, a vágy, az ösztönök hatalmát, és ebben komoly segítségére van a két énekes. Ez a Kékszakállú és ez a Judit az eldurvult szerelmi játszmákba, hétköznapi hatalmi játékokba megy tönkre, mindnyájunk számára pontosan érthető és ismerős módon. A két nagyszerű énekestől nem mindennapi, csodálatos ajándékot kapunk. " ( Tóth Ágnes Veronika , Színház . net )